Éld meg a pillanatot!

bologna.jpgLassan hat éve, hogy minden év tavaszán Bolognába utazunk. Szeretem Bolognát. Rendkívül izgalmas és színes város. A múlt és a jelen összefonódása. Bologna az a hely, ahol ha esik az eső sincs szükséged esernyőre, mert minden ház árkádos, így a városon át végig tudunk menni úgy, hogy egy csepp eső sem esik ránk. Az emberek pedig kedvesek és folyton mosolyognak.

Mindig szállodában szálltunk meg, azonban idén úgy döntöttünk, hogy egy kis apartmant bérelünk ki inkább. Késő este érkeztünk meg, viszonylag elég hamar megtaláltuk a szállásunkat. Házigazdánk, Margherita az ablakból integetett és boldogan rohant le elénk.

Mindig szállodában szálltunk meg, azonban idén úgy döntöttünk, hogy egy kis apartmant bérelünk ki inkább. Késő este érkeztünk meg, viszonylag elég hamar megtaláltuk a szállásunkat. Házigazdánk, Margherita az ablakból integetett és boldogan rohant le elénk.

Bouna sera! – hangzott fel vidám hangja és úgy éreztem magam, mintha már ezer éve ismernénk egymást.  Felvezetett a lakásba, s ahogy beléptünk, elénk tárult egy igazán kedves, barátságos, rendkívül jó ízléssel berendezett otthon.  Hófehér márvány futott végig a lakáson és minden szeglete költőien volt megkomponálva. Létezik, hogy mi ezt a lakást béreltük ki? Pár másodperc után láttam, hogy ez egy óriási lakás. Nem értettem, de rögtön kiderült a félreértés. Mi nem apartmant béreltünk, hanem egy lakrészt egy olasz család hatalmas otthonában.

Becsöppentünk egy igazi olasz famíliába. A papa egyetemi tanár, a mama színházi díszlettervező és lakás designer, a kislány igazi kamasz. Hirtelen fellépő csalódottságomat azonnali lelkesedés váltotta fel. Ez az ittlét más lesz, mint a többi. „Deja vu” érzésem lett. 15 éves koromban történt velem, hogy egy olasz családdal tölthettem a nyaramat Terracinán. Micsoda meghatározó nyár volt….!

Bolognai vendéglátóink másnap csodálatos reggelit varázsoltak az asztalra. Az ablakon szikrázóan sütött be a nap és minden résen tolakodott befelé a tavasz illata.  Megtudtam, hogy az olaszok édeset esznek reggelire és több kávéfőzőjük van, mint ahányan laknak egy családban. Sőt a kávéfőzők úgy sorakoznak a szekrényben, mint a villák a fiókban. Ez már csak így van olasz honban J.

Reggelente amint Margherita meghallotta, hogy felkeltem, már melegen, örömmel a szemében kívánt nekem jó reggelt. Frissen csavart citrommal és langyos vízzel kínált, mert ők ezt így szokták, hogy a napjuk jól induljon. Igazi citrom, mesélte, mert ez az ő kertjében terem, a két kezével szedte. J Úgy találtunk egymásra, mintha mindig is ismertük volna egymást. Mintha egy hosszú útról értem volna haza, igen, haza, mert olyan melegséggel a szívébe és a lelkében beszélt velem, hogy otthon éreztem magam nála. Mesélt az életéről és már a beszélgetésünk elején hangsúlyozta, hogy “éld meg a pillanatot”. Igen, ezt én is így gondolom, de miért mondod ezt? – kérdeztem. Azért, mert nekem ezt tanította az élet egy fájdalmas megtapasztalás által.

És elkezdett mesélni: „Életem nagy szerelmével 15 évig éltünk elmondhatatlan boldogságban. Minden nap egy csoda volt. A legboldogabb ölelések, a legszebb pillanatok, a végtelenbe kúszó éjszakák időszaka volt ez. Egyetlen árnyék volt a kapcsolatunkon csak, az, hogy nem lehetett gyerekünk, de ezt is elfogadtuk. A mi ajándékunk az élettől az, hogy egymásnak vagyunk. Egy tavaszi reggelen – emlékszem a kedvenc madaram ébresztett minket -, átölelt és azt mondta, hogy ha van következő élet, akkor ott is imádni fog engem. Addig pedig, amíg itt vagyunk, mondta, itt imádlak. Készítek reggelit, és futottam ki a konyhába, tálcán hoztam be a friss croissant-t, teát, vajat, lekvárt, azt és úgy, ahogy szerette. Ez a reggel volt az utolsó reggele. Amíg a konyhában voltam, hogy boldogsággal átszőtt reggelit készítsek, elvitte a szíve. Minden megváltozott. Minden. Hosszú és nehéz hónapok, évek jöttek. Luigi halála után egy évvel megismerkedtem a mostani férjemmel, akitől a találkozásunk elején megfogant Katerina lányom. Az első férjem halála utáni második évben egy más férfi oldalán, egy gyermekkel a kezemben néztem az őszi levélhullást az ablakomból. Sírtam. Fájt az elmúlás, még ha újat is hozott. Megélni a pillanatot, hálát adni érte. Ez minden percem mottója. Sosem tudjuk meddig tart, ezért jelen kell lenni minden másodpercben.” 

Könnyek gördültek ki a szeméből és azt éreztem, hogy  régről ismerem ezt az asszonyt, és hálával tartozom neki azért, hogy a bizalmába fogadott és őszintén mesélt nekem az életéről.



Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.


Instagram képeink