Egy nappal a családi nyaralás előtt a férjem bejelentette, hogy nem tud velünk jönni, mert a cégben annyi fontos változás folyik épp, hogy nem tud elszakadni.
– Hm? Micsoda? Nem jössz velünk? Ezt hogy gondoltad?
– Úgy, hogy Te és a gyerekek elmentek, én meg itthon maradok, mert dolgoznom kell.
– Na, ne!!! Ez most vicc?
– Nem, nem vicc, sajnos most úgy alakultak a céges dolgok, hogy nem mehetek veletek.
Vettem egy nagy levegőt, igyekeztem átsiklani a bánatomon – ami azért pár órát eltartott -, és átállítottam az agyamat az új nyaralásra. Ilyen még nem volt.
Oké. Akkor hárman megyünk. Az irány Barcelona, mert a családomnak is meg szerettem volna mutatni azt a csodát, amit ebben a városban megéltem még tavasszal. Teljesen beleéltem magam, hogy Csabának és a gyerekeknek megmutatom a Sagrada Familia-t, hogy a piacról viszem a friss reggelit és hogy mi kettecskén üldögélünk a strandon a bárban, míg a gyerekek elvannak a beach-en. Hát valahogy így gondoltam, és még azt is hozzátettem gondolatban, hogy ez annyira jó lesz, mert majd Csaba mindent megold, hisz ő tényleg mindent megold. Elengedhetem magam, míg ő rendben és biztonságban tartja a családot. Ehhez képest most nem jön. Hát ez van – gondoltam magamban-, akkor nézzük, mit tudunk mi így hárman.
Elindultunk. Már a reptéren átalakult a család dinamikája. Madeleine valahogy átvette a Papa határozott és mindent megoldó szerepét. Leo pedig felvette a „két nővel vagyok én egyedül férfi” szerepet.
– Rémes, ezt hogy fogom kibírni?– mondta.
Megérkeztünk a szállásra, ami – hogy is mondjam -, kicsit kisebb volt, mint amit gondoltam, de a La Rambla-n, a piaccal szemben helyezkedett el. A fekvése kiváló volt. Amint megérkeztünk, lepakoltunk és lefutottunk a piacra – mivel nekem már volt némi helyismeretem -, szóval lefutottunk és vettünk néhány friss gyümölcsöt, természetesen Serrano sonkát és éppen kisült kenyeret. Visszaérkezésünkkor összefutottunk a tulajjal, aki szimpátiáját kifejezvén átvitt minket a szomszédos apartmanba, ami jóval nagyobb volt. Sőt, még egy nagyobbacska terasza is volt. Na, ez már tetszett mindenkinek. Jól indul – gondoltam.
Még kora reggel volt, de már érezhető volt a rettenetes kánikula, ami csak úgy sütött a környező házak falairól. Megegyeztünk a gyerekekkel, hogy lesz kultúra, de lesz strandolás is, meg szórakozás is bőven. A lányom elmesélte, hogy a kolléganője azt mondta, azért nem szeret repülni, mert a lelkének legalább három napra van szüksége ahhoz, hogy megérkezzen a testéhez. Erre felbuzdulva úgy döntöttünk, lemegyünk a strandra, hátha akkor hamarabb érkezik meg a lelkünk. Elvégre a lelkünk szereti a tengert. Felvettük a fürdőruhát, fel a könnyű kis ruhát és kalapot, sapkát, majd nekivágtunk az útnak.
Még alig értünk le a La Rambla-n, amikor már a hajunk szála is égnek állt, mert a fiam legalább ötvenszer megkérdezte, meddig megyünk még.
– Még egy kicsit, légy türelemmel – válaszoltuk.
Igazából mi magunk se tudtuk, hogy mekkora út vezet a stranding. Már a parton voltunk, amikor Leo határozottan kijelentette, ha ez a nyaralás, akkor ő legközelebb otthon marad, mert ez kibírhatatlan.
– Mi a kibírhatatlan fiam? – kérdeztem.
– Az, hogy ilyen sokat kell gyalogolni és minden rém unalmas.- jött a válasz.
Tényleg irtó meleg volt, de azért azt nem tudtam megérteni, hogy miért mondja a fiam egy ilyen szép helyen, hogy minden olyan unalmas.
Ez így ment tovább és a strandig bizony gyalogoltunk vagy fél órát. Mire leértünk, a türelmem elfogyni látszott, de türtőztettem magam és mélyeket lélegeztem. Leértünk. Gondoltam, most jön a megváltás, a fiam feltalálja magát a tengerrel, én meg szépen beülök a bárba és onnan figyelem a strand forgatagát. Elhelyezkedtünk, leterítettük a szép új – útközben vásárolt-, strandkendőnket és béreltünk egy napernyőt. Mély levegő és a lelkem szinte azonnal a tenger gyönyörű kékségével fonódott össze. Azonban…
nem telt el 10 perc, mire a fiam odajött és megkérdezte: Mikor megyünk haza?
– Hiszen még csak most jöttünk, hogy érted, hogy mikor megyünk haza? Nem megyünk haza, itt maradunk és strandolunk.
– Itt?! Én egyáltalán nem akarok itt maradni, ez iszonyúan unalmas. A tenger is jég hideg. Bárcsak maradtam volna otthon.
Na, ez volt az a pillanat, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy magányos vagyok, hogy a férjem cserben hagyott. Mert ilyenkor ő az, aki elmegy focizni Leoval és mi a Madeleine-nel szuper jól érezzük magunkat. Amolyan csajosan…
Csaba – gondoltam -, nagyon hiányzol!!!
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.