Évek óta gyakorlom, hogyan lehet nyaralás alatt teljesen kikapcsolódni, hogy az adott pillanatot, időt teljes egészében megéljem. Nem kis feladat és persze nem azért, mert ez nagy edzést igényelne, épp ellenkezőleg. Teljes önátadást, elengedést és odaadást kíván. Szerencsémre, amikor átjutok az olvadási ponton, onnantól minden őrületbe bevonható vagyok. Függetlenség, szabadság és csend. Ez a legjobb dolog a világon. Függetlennek és szabadnak lenni ott legbelül.
Hajnalban kelek, még akkor is, ha éjszaka későn feküdtem. Kiülök a tengerpartra és nézem, ahogy a Nap méltóságában felkúszik az égre és beragyogja a vidéket. Beengedem az erejét minden sejtembe és ez jó. Ezután jógázom, majd – jól megérdemelt jutalomként – a tengerben egyedül úszom. Sehol senki, a vidék alszik. A nap aranyhidat fektet a vízre és puhán megmelegíti a testem. Kifekszem a forró homokra és hagyom, hogy a nap és a homok átmelegítse a csontjaimat. A nap, a víz, a csend és a morajló tenger hangja gyógyít. Mire az emberek lejönnek a partra, én már felmegyek. Árnyékba húzódom és csak nézem a tengert, a kékségét. Az érzések, amiket a nagy rohanásban eltettem magamban, feltörnek. Régen azt gondoltam, valami gond van velem, de már rájöttem, hogy dehogy. Semmi gond, épp csak amit betettem és nincs helye, az elmegy, mert megnőtt a tér bennem és körülöttem. Hagyom, mint a távozó vonatot, hogy minden érzés, fájdalom feljöjjön és minden ragaszkodás, tagadás nélkül útjára engedem a nagy kékségbe. Nézem a gyerekeket, az örömüket, élvezem, hogy én is újra gyerek vagyok és velük örülök. Figyelmem a légzésemre irányítom és engedem áramolni az érzéseim.
Az elengedés egy könnyű, szinte a légzéssel egybekötött laza folyamat. Jön az érzés és anélkül, hogy ítéletet mondanék róla, hagyom, hogy feljöjjön és ahogy kilélegzem a levegőt, útjára is engedem azt.
Figyelem a gyerekem. Mekkorát nőtt tavaly óta. Ahogy megállítottam a pillanatot, másképp rajzolódnak ki az arcvonásai. Az én kisfiam.
Ahogy kisimul a lelkem, ahogy elengedem az ellenállást az érzéseimmel szemben, ellazulnak az izmaim és a nyugalmam magabiztossággal tölti meg a gyerekem szemeit.
– Mama, itt vagy? Gyere, elviszlek az olívafa ligetbe motorral!
– Megyek, fiam! – és meglepődöm, hogy milyen ügyesen, körültekintően és szeretettel a mozdulataiban visz engem és mutatja az úton már felfedezett csodákat, amit tegnap Csabával már ketten bejártak.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.