Párizs, kedves kis Kuzinom!

8_masolat.jpg

Utam most Párizsba vezetett. Dolgos és roppant vidám napokat töltök épp itt.

Két város van a világon, ahova a munkám intenzíven köt. Stockholm és Párizs. A két város merőben eltérő. Stockholm számomra egy kicsit az anya szerepét tölti be. Ő nevelgetett és tanított, önbizalommal megerősített. Stockholm emellett a megfontolt nővér is. Gyönyörű és kifogástalan formájú kellemes kis szigetecskéin elpihenő házaival, a sok víz, a tiszta égbolt semmihez sem fogható. Valóban Észak Velencéje. De ott mindig egy kis dermedtség vesz körül. Talán a hideg, vagy a sok ideig jelenlévő sötétség megdermeszti az ott élők lelkét, és ez nyomja rá bélyegét a térre is. Ha ott vagyok, egy kis idő múlva már vágyom haza.

Nem így van ez Párizzsal. Párizs más. Párizshoz máshogy kötődöm. Itt mozdult meg először a fiam. Pontosan emlékszem rá. Húsvét volt. Épp szentáldozáshoz álltam sorba a Norte Dame-ban, amikor jelét adta a létezésének.  A fiam születése előtt ötször vetéltem el, így érthető módon mindaddig, míg meg nem mozdult, erősen bennem élt a félelem, hogy elveszíthetem. Azonban Párizs másképp gondolta, ajándékba adta az érzést, a bizonyosságot, hogy újra anya leszek. Párizs ezen kívül számomra a tanulást is jelentette. Itt merülhettem el az aromaterápia mélységeibe ezelőtt – ki sem mondom – jó sok éve. Jaj, az évek! Elviselhetetlenül elteltek. Ne értsd félre, nem adnám egy percét sem, de mégis oly gyorsan szálltak tova. Ma már a lányom nagy. Mondhatnám, sőt mondom is, felnőtt nő, akitől én kérek tanácsot, mert fontos a véleménye.

Most itt vagyok újra Párizsban és élvezem minden pillanatát. Elnézem az embereket, ahogy a reggeli forgatagban kicsi gyerekeiket kísérik az iskolába. Nézem az önfeledt lurkókat, ahogy felnőttes öltözékükben magyarázzák a szülőknek az életet. A péket, aki gondossággal rendezgeti a kirakatát, a virágost, aki felkészül a nappali áradatra. Sok pici üzlet, jókedvű, csacsogó emberek. Anyukák és apukák. Nézem, ahogy az idős hölgy betér a kávézóba és kér egy eszpresszót, hozzá egy croissant. Leül, és kedvesen rám mosolyog.  Az utcán mindenki gyalogosan közlekedik. Én a metróhoz igyekszem, sietősen jönnek mellettem az emberek.  Egy férfi, aki épp elhaladt volna mellettem, mond valamit, de alig hallom a szavait. Felkapja a bőröndöm, és már viszi is. Nem értem mi történik, mire felocsúdok, a férfi már a metróhoz ért, lerakta a bőröndöm és mosolyogva intett felém. Nekem akkor esik le, hogy csak segített, valami olyan természetességgel, hogy meglepetésemben átdereng a gyerekkorom, akkor tapasztaltam ilyet otthon.

Este betérünk a tegnap már jól bevált étterembe. A pincér pontosan emlékszik, hogy előző nap ott jártunk. Tudja, hogy vegetáriánus vagyok.  Befelé tessékel és felajánlja, hogy készítenek valami egészen mást, mint ami az étlapon van. Valami igazán könnyűt és ízletest.

– Madame – mondja -, a desszertet ne hagyja ki! Ma igazán jól sikerült.

És tényleg, a Crème Brulé felülír minden diétát, hozzá a ház bora, a szomszéd asztalnál ülő hölgy mosolya, és a kérdés:

– Comment ça va?

– Ça va. Et toi?  – kérdem én is udvariasan.

– Très bien! – hangzik a válasz. Poharát felém emeli, a szavaival és úgy érzem, arra a pillanatra a barátjának tekint. Jól esik, átadom magam az érzésnek.

Hello Párizs, jó most itt lenni veled. Kacér kis nő vagy. Teli élettel, lendülettel, némi pikírtséggel és daccal. Érzem rajtad a légkörben lévő bizonytalanságot, amit akkor is átír az életigenlés.  Kedves Kuzinom, köszönöm, hogy erre a pár napra befogadsz, s mi több, lendületet, erőt adsz. 



Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.


Instagram képeink