Pár évvel ezelőtt megállapodtunk a férjemmel, hogy ha tehetjük, nyaralni legalább két hétre megyünk, mert egy hét alatt képtelenség feltöltődni. A gyerekek persze azonnal megérkeznek a nyárba, és kitörő energiával simulnak bele az életbe. Nekünk, felnőtteknek ez egy picit nehezebb.
Ha pihenni indulunk, szeretem a csendes helyeket. Sokáig tartott, mire megfogalmaztam magamban, hogy mire is vágyom ilyenkor, de ma már tudom, a csendre és arra, hogy be tudjak olvadni a helyiek életébe. Éppen ezért teljesen kizárt, hogy utazási irodával utazzunk, az meg végképp, hogy szállodába menjünk. Pár éve megtaláltuk a mi kis helyünket, ahol reggel felkelve az első pillantásunk a tengert találja meg. A tengerpart pedig két lépésre van. Miután felkelek, lemegyek a helyi kis étterembe és Valentina a legfinomabb teát hozza elém. Nincs az étlapon, csak nekem készíti, mert már tudja, mit szeretek. A kertjében szedi a gyógynövényt hozzá. A hely eldugottságának köszönhetően a strandon alig van ember, ide csak azok jönnek, akik tudják, hogy ez a csodaszeglet létezik. Persze, ha gyerekekkel utazunk, teljesen más preferenciákat is figyelembe kell vennünk, ilyenkor igyekszünk mindenki igényeit szépen összesimítani. Na, de erről majd később… 🙂
A nyaralás első napjaiban mintha a testem megpróbálná elengedni magából azokat a testi és lelki élményeket, melyeket év közben nem tudott. Megengedi magának, hogy fáradt legyen. Olyan elképesztő fáradtság lesz úrrá rajtam, hogy én, aki állandóan aktív vagyok és lefekvésig nagyon ritkán ülök csak le, egyik nyugágyból a másikba zuhanok és képes vagyok napokat átaludni. Látom, a férjem szintén így van ezzel, hol magam mellett találom, hol a strand másik végén a focizásból visszatérve (mert Leocskánk igazi programszervező) egy kis pihenőre leül, majd tovább dől és álomba zuhan.
Én csak nevetek magunkon, ahogy próbálunk közben megfelelni azoknak a kihívásoknak, amit a gyerekek velünk szemben támasztanak. A legmélyebb álmomból ébresztenek, látom Leo szemrehányó arcát, ahogy pörgeti a focilabdát, lengeti a tollaslabdát, vagy a strandlabdát dobálja kihívóan maga előtt és kérdi, hogy mikor megyek már. És mennék én, tényleg mennék, de nem bírják a lábaim, konkrétan visszahúz az ágy. Na, ezt oldd meg, gondolom magamban ilyenkor.
– Még egy kis időt adj, kérlek, csak tíz percet – mondom kérlelőn, de nincs kibúvó.
– Mama! Tegnap is ezt mondtad. Már itt vagyunk három napja és én már nem akarok várni. Gyere, labdázzunk, de ne csak fél órát, mint délelőtt.
És igaza van. Mit érdekli őt, hogy az elmúlt évben mennyit dolgoztunk, mi mindent intéztünk el, hogy hány éjszakát nem alszunk át, vagy milyen restanciáink vannak magunkkal szemben. Ő velünk akar labdázni és élményt megosztani.
Egyik évben sikerült megoldanunk, hogy a család előtt egy pár nappal jöttem el nyaralni, pont azért, hogy kipihenjem magam, mire a többiek megérkeznek. Amint megjöttek, én átvettem a férjemtől a stafétabotot, én voltam talpon és játszottam a gyerekekkel, így ő is ki tudta aludni magát. Bárhogy is nézem, három egész napra mindkettőnknek szüksége van, hogy magunkhoz térjünk.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.